Filmek, megjelent filmkritikák

 Black Hawk down
Ryan közlegény megmentése óta ennyire naturalista háborús filmet nem láttam.Igaz, olyan sok nem is készült.A téma most félévszázaddal közelebb van, pontosabban a '90-es évek elejei szomáliai válság idején, amikor is a hõs világhatalom újabb kézlegyintéssel gondolta elintézni a konfliktust, és mivel a pentagon légkondícionált, „pronto”-ápolt faasztalos gyûléstermeiben soha nincsenek jó rálátások a homokviharok országaira, így hát egy igen balul elsülõ villámtámadást rendeltek el. Két amerikai helikopter veszett oda, a zsarnok-védõ zsoldosok orvtámadásaiban. A történet az ostrom gyûrûbe zárt túlélõk megmentésérõl szól. Bár sok a klisés Amerika benne, a vér és a szenvedés -idõnként gyomorforgató- ábrázolása megteszi a hatását és kétórára iszapig süllyedünk a moziülésekben.

Egy csodálatos elme
Mi történik akkor, amikor a legjobb barátaid tanítanak meg az élet örömeire, õk segítenek, hogy küldetésed beteljesüljön, s íme eljutsz a társadalmi ranglétra azon szintjeire, ahol az anyagiak már nem számítanak, és a környezeted elismerése teljes megelégedettséggel tölt el, még akkor is, ha egy kiállhatatlan, fanyarhumorú ember vagy és a környék legszebb nõje mégis a lábaid elõtt hever, habár nem vagy az a nagy macsó (mint amekkorának Russel Crowe tûnik). Mellesleg a XX. század egyik legnagyobb közgázzsenijének számítasz, bár a matek az erõsséged. A baj akkor történik, amikor már azt is elkezded hinni, hogy a világ (Amerika) megváltása a te nyakadba zuhant és minden erõddel titkos kódokat fejtesz meg, úttalan utakon juttatva el azokat a titkosszolgálat embereihez. Már minden ködös. Még a nézõ sem hiszi el, de a történet fele a fõszereplõ agyszüleménye, ugyanis szkizofréniás.És ebbõl a betegségbõl, mint tudjuk, nem lehet kigyógyulni, de - mint azt az igaz történet is bizonyítja - szerelemmel jól lehet kezelni, és ha van elég zsé a fejedben, még Nobel-díjas is lehetsz. Nash professzor úr élettörténetének megfilmesítése igen jól sikerült, mellõzi a nagy hullámokat és a romantikus jellemzéseket, így (szerencsére) nem kell nagyot sírni.

Farkasok szövetsége
Azt hittem a francia filmiparról, hogy már megtalálta önmagát, újraértelmezve a filmet a szó modern, amerikai értelmében, kellemesebbé, nézhetõbbé téve a kortársközönség számára. Hát mintha picit átestek volna a ló túlsó oldalára, s annyira groteszkül, hogy még azt sem nagyon lehet tudni, hogy mi is volt: giccsesebb vagy gyengébb. Vegyük sorra. A történet a 18. század Franciaországában zajlik, egy eldugott helységben, valahol a hegyek között, ahol egy titokzatos vadállat szedi áldozatait, amirõl kiderül aztán, hogy Afrikából importált, ismeretlen eredetû fenevad, bedresszírozva egy földalatti posztközépkori, egyházkonzervatív, királyellenes mozgalom aljas eszközének. Mármár az ellenzék szimbólumává válik az állat, mire a filmbe (godzillai ügyességgel)... beleanimálják. Úgy anblokk; látszik nappali fényben minden porcikája. Na ezzel oda is lett a -még megmaradt- varázsa a gyönyörû tájakat megelevenítõ operatõri munkának. Nincs az a francia filmek iránt vonzódó nézõ, aki ne fintorodott volna el egy kicsit. Másik „ciki” dolog. Jó mozgalmas a forgatókönyv. Meg lehet figyelni, amint a Holló sorozatból szabadult ál-indián, a felvilágosodó Franciaországban mester-leckét tart kickboxból. Aztán ez a parókás mansonok színészi sorától még váratlanabb, mert persze a végére, egyik kedvenc színészem (a Vincent Cassel is) félretéve addigi rejtett félkezûségét még egyszer be kellett mutassa, hogy duplacsavar- triplaszaltó, mátrix-futás s vadkeleti láncfegyvere mellett, a színészi karrierje mellett kemény edzõ-évek is voltak. Jó, a többit nem is kell mesélni: gyönyörû vidék, amit Hollywood otthon nem fog soha utolérni, mély gyökerekkel rendelkezõ kultúra (odaát ez dettó hiányzik), illedelmes humor, finom francia stílus. Ezért érdemes megnézni; de minek kellett az utóbbi tíz év tengerentúli filmjeinek valamennyi fogását felsorakoztatni? Mert ha ez amcsi lenne, akkor még egyszer megnézném, de így: nem valószínû.

A.I. - Mesterséges Intelligencia
Asimov, C. Clarke, Bradbury, satöbbi. Aztán a terminátorok és a Mátrix. A valóság: hibatûrõ számítógépek, neuronális hálózatok, kép-éshangfelismerés. Mégis: még mindig hiányzik a legfontosabb részlet. A robot öncélja, aminek tudatosnak kéne lennie. Féltünk már Lolától, a számítógéptõl, amikor hatalmába kerített egy irodaházat, és az emberi test energiáit „emésztette fel”. De ne higgyük, hogy ez olyan könnyen bekövetkezhet. Épp a fent említett sci-fi történetek azok, amelyek elõrevetített apokalipszisei miatt elõvigyázatossá tesznek minket. Ha eljön a Nagy Áttörés és a robotok fájdalmat és félelmet fognak érezni, õk válnak veszélyeztetetté, az emberi szadizmus áldozataivá, mert a hagyományos etika csak mint mûszaki eszközöknek, az anyagi értéküket fogja tiszteletben tartani.
Közeli jövõnkben, az Emberiség alkonya elõtt egy kevéssel játszódik a történet elsõ fele, az ismert ember-android kapcsolatot boncolgatva, megmutatva a kérdés mélységeit, szinte pszichológusként elemezve kis emberszabású szereplõnk lelkét, melyet még saját tervezõje sem igazán ért. Egyedi, kísérleti példány: vannak álmai, melyek a nézõ számára nevetségesnek tûnnek, azonban – a Sors iróniája: ember már nem éri meg azt a Jégkorszakot, mikor is álma beteljesülhet.
Idegen lények, kutatva a fagyott Földet, mint a civilizáció egyetlen, még élõ „emlékét”, megtalálják a fiút, akinek - ki tudja, milyen technológiájú - energiaforrása egy cél érdekében tartotta õt életben: hogy fogadott anyjával egy újabb napot tölthessen együtt. Csak ennyi számít... Spielberg hatalmas eposza nem szédítõ sodrású. Szinte örökkévalóságig szippant bele a mozi székébe, pedig dinamikában nincs hiány. Végsõ kicsengése a filmnek, bármennyire is évezredeket ölel át a történet, mégis szomorúan transzcendentális, bódító. Visszahozza, a technika vakította világunkba is, a tudományon és megmagyarázhatón túlit, a kiégett társadalom számára a felismerést, hogy nem egyszerûen csak a következõ napnak élünk.


Amelie
Egy kis türelem...amíg áttöltöm a cikket...








(Érted Szól XII/?.)

Dobermann
Franciaország nem az új-angol avantgarde akciófilmjeirol híres, inkább tragikusan lassú melodrámáiról. Dobermann nem a legfrisebb film, mégis aki megunta a most egymás hegyén hátán megjeleno angol-amerikai Ponyvaregény-klónokat, az új dolgokat fedezhet megnézve ezt a nem éppen könnyu filmet. A téma ideggóc rendorfonok és agyrémévé vált bunözo(csoport) célpontja, akit szeretne bármilyen erkölcstelen, etikátlan eszközzel elkapni, kicsinálni, de legalább fájdalmat okozni neki. A filmbe Guy Ritchie-féle ritmusok uralkodnak - képileg; zeneileg pedig a képvilág tükrözodik: hol franciásan bizarr pop, hol alti techno-club dübörög. De amíg angol társai igazából az öldöklést humorosan teritik elo, a nézo itt mindig kellemetlenül csalódik. Az abszurd helyzetek humorosságából úgy érzi egy-egy ponton, hogy nagy poén következik, ez azonban mindannyiszor elmarad, helyette véres-brutalitásba csap át a cselekmény, egyik szereplorol sem lehet kiszámítani életben marad-e, ugyanúgy, ahogyan egyik szereplovel sem akaródzik azonosulnunk, mindenki szélsoségesen hús vér ember. Ennek ellenére mégis romantikusnak mondható, a végkifejlett ugyanis nem okoz különösebb katarzist, fellégezhetünk, a bunösebbek bünhodnek. Újkori rend felállítása talán a cél, a jelenkori Nyugat dekadens társadalma átrendezi az értékeket, Robin Hood, magának, önzo célból is bárkit eltiporhat.
(Érted Szól XI/8.)

Ideglelés
Senki ne legyen túlzottan kiváncsi egy olyan filmre, amit az egekig dicsérnek... Valószínuleg jó a film csak szokás szerint többet várnak tole. Így vala ez azzal a filmmel is, amit az alternatív film-média agyondícsért, de valószínuleg egy normál mozi csak egy Dolby hangrendszer ellenében tuzne ki musorára. Mi is a Szigeten láttuk. A The Blair Witch Project arról szól, hogy három filmmuvészeti foiskolás elindul egy az államokbeli helységbe, ahol valami boszorkányos legendák terjengenek, kisgyerekek tunnek el, majd bukkanak fel váratlanul. A mendemondák központja a városhoz közeli erdo, benne egy gyanús temeto, meg egy még gyanúsabb ház. Ott lesz vége a történetnek - amint az várható. A fiatalok elindulnak az erdobe - jó amerikai szobacicák lévén egy ido után eltévednek, éjszakánként fura hangokat hallanak, voodoo bábukat találnak a fákon, valaki követi oket láthatatlanul satöbbi, nem részletezem - meg lehet nézni, nem túl hosszú. A horror szabályának megfeleloen: a nézo számára akkor a legizgalmasabb egy rémfilm, ha nagyon keveset lát a rettegettbol. Na ebbol kijutott nekünk, egyáltalán semmi konkrétat nem mutatnak meg. És nem csak azért mert az ún. low-cost azaz alacsony költségvetésu filmek kategóriájába tartozik. Itt nem árt megjegyezni a film legfobb jellemzojét: a nézo a történetet az amator filmesek kameráján keresztül látja...egyvégtében. Zene nulla, csak a zörejek, olyan mintha a nézo volna a felvevogép. A film végén valószínuleg/láthatólag mind meghallnak, ami valami olyasmit sugall, hogy késobb megtalálták a kamerát és rekonstruálták a történteket. Még azzal is sokkolják a közönséget, hogy a fent említett muvet a horror-dokumentumfilm kategóriába sorolják, mintha tényleg megtörtént eset lenne. De olyan se füle se farka, hogy az sokkolt a legjobban.
(Érted Szól XI/1.)

Snatch
Három emberfajt ismerek. Az egyik nem látta még soha a Ponyvaregényt (Pulp Fiction) vagy az olyanszeru filmeket, a másik már látta, de csak azt, a harmadik meg ismeri Guy Ritchie elozo néhány muvét is. Szóval az elso típus, ha megnézi a címben szereplo filmet, az elso negyedórában kötözze oda magát a székhez, mert még ki talál szaladni. A külvárosi keményfiúk bemutatása villanás-szeru, a narrátor zsargon fordításának olvasásával kínlódunk, nem értjük az egészet, le van szarva. De figyelem, semmi pánik, ki is lehet hagyni az elejét csak a hangulatra koncentráljunk, a film történetének értéséhez nem is feltétlenül szükséges tudnunk a legelején, hogy ki kicsoda. Aztán meg ott vannak az idoben-térben ide-oda kapcsolgatások. Ez adja a film humorának egyedi ízét. Szokjunk hozzá, eroltessük meg kicsit magunkat, aztán jöhetnek a nagy elodök. S meg fogjuk szeretni a nagy balhék, kis halak, kétbalkezes nehézfiúk és a meglepoen fehér cigányok rejtoi világát. Második kategóriának. Nézzétek meg a Ravasz, az agy és két füstölgo puskacsövet, egybol egyik kedvencetek lesz. De figyelem! Két évet várni, majd miután elfelejtetted a történetét nézd meg ezt is. Ugyanaz a téma, a színészek, hasonló történet, környezet, téma... Kellemes kikapcsolódás s léphettek máris egy sorral lejjebb. És itt van a harmadik réteg: Felvetodik az emberben egy kényes kérdés: miért kell egy kultuszfilm-rendezo (ha van ilyen foglalkozás) sablon filmet készítsen, mégha az úgymond sablon a saját filmje is, és ha a másolat mégoly jó is? Meg kell nézni... de egy kicsit kiábrándító, ha valami bevált dolgot mímelnek valamilyen muvészetben, akkor az mi is? Itt van a nyelvemen, de nem jön, hogy Ritchie Fiúra mondjam. Ha nem létezett volna egy ...két füstölgo puskacso, akkor 100%-os film lenne a Snatch.
(Érted Szól XI/4.)

Lola Rennt

Kedvenc filmem: A német modern film csúcsa... A fiatal rendezés megtette a hatását az ifjú közönség körében. A SF-ből és a modern irodalomból ismerős abszurd váltások időben, alaptémává válnak, ami nem más mint, hogy: a kor társadalmában mindennapossá vált smekkerség szerelembe oltva értékké nemesedhet.
A pergő ritmusok, az ambient-chillout zene, a klippszerű felvételek a nézőt is szív-ritmuszavarra késztetik, melyből hónapokig, sőt: a film újratekintésével akár egy életre szóló károsodást szenvedhet, minek (posztergyűjtés, zeneletöltés) mellékhatásai is vannak. Többet nem is szabad, a kicsit bugyuta magyar fordítású (A lé meg a Lola) filmről elárulni. Meg kell nézni.

Igazi krimi...
Hónapok óta nyugölodnek a moziba járók: nincs már egy olyan film, amirol kijöhetnénk úgy, hogy na hümmögünk, ez igen! Persze, hogy európai film lehet csak az olyan, mely kihoz minket ebbol az uborkaszezonból. S Jean Renoval a foszerepben, erre persze, hogy el kell menni. O igazából francia közremuködésu filmben tud csak igazit hozni, szerepelt ugyan a Mission Impossible elso részében, de az gyászos menet volt, illetve a szerep is... S hogy a francia krimik - akció filmek a reneszánszukat élik az is biztos, egy új színész-gárda van feljövoben, megfelelnek a kor követelményeinek, úgyhogy még mindig a francia filmiskola szárnyai alatt nottek fel. A Bíbor folyókban is a Dobbermannból ismert markáns arcok játszanak, s aki látta ez utóbbi filmet, annak ez lehet már belépo a moziba. Bár félek, hogy mire ezt a cikket az illetékesek olvassák, már semmi esély, hogy Temesvári mozi heti-programjában szerepeljen ez a film. A film igazi hegyvidéki kisvárosi krimi, mely eléggé meg tudja bolygatni az új világrend felállításától rettego értelmiség mindennapjait. A történet egy eldugott, de komoly imázszsal rendelkezo markáns francia egyetemrol szól, mely önmagából termeli ki a következo generáció tanárait is, és ez a belso körforgás, felemészti a genetikai tartalékait, úgyhogy mocskos cselekkel próbálkoznak a befolyásos vezetok megorizni a tiszta elmét, úgyhogy közben a diákok testi adottságait is fejleszteni próbálják. Ép testben ép lélek - szól a latin mondás, s fanyar mosoly ez a forgatókönyvben, az elitizmusnak ára van, kitudódik, a bosszúálló gyilkos, saját pokla árán is le akarja leplezni a Gonoszt. S a Gonosz megtestesítojének nem is lehet más célja, mintsem a nácizmus újraértékelése.
(Érted Szól XI/14.)

Amerikai szépség

"Nem erre vártam, gyanús ez a béke, hiába festik fehérre."

Sok fejtörést okozott nekem az a film, ami az idei oszkárdíjakat elvitte. Egészen addig, míg rá nem szántam magam, illetve mások engem, hogy elmenjek. Sokan vannak úgy, hogy azért nem néznek meg egy filmet, mert oszkárdíjak millióit kapja meg, annyira szirupos, sablonos, teátrális. Ahogy ez a Titanic-al is volt. Állunk a hajó órrában, szembe fúj a ventilátor szele, barnít a reflektor. Azután meg filmbeli portrénkkal a polójukon rohangálnak a tinik. Most a reklámok alapján - látván a táncoló pom-pom scool-girliket - azt hittem, hogy megint valami lélekfelemelo igaz-hazug mese ez, ahol valami narrátoron keresztül majd megértetik velünk, hogy a szeretet áttör minden korlátot, s a szegény ember legkisebb fia is lehet az, amit mi még álmodni sem mernénk. Pozitív gondolkodás, félresikerülten értelmezve, lebutítva vele a fél világot. Lehet, hogy a vörösök tudták, hogy miért tartják távol a burzsoá filmeket féltett országuktól? A film nem lélekfelemelo, inkább lelkibeteg. Szerintem Marilyn Manson, veri a seggét a földhöz boldogságába, hogy az amit o az Antichrist Superstar albumon állítólagos gyomorforgató, kiskorú megrontó módon összesamplerezgetett, Trent Reznorral a háttérben, az most szembeköposdít játszik a kommersz-Hollywood közönségével. Odaítélik neki a szakma legnépszerubb díjait, teltházas mozik, újságcikkek, pletykalapok címoldala. Most számomra nyitott marad egy kérdés: Amerika (értem ezalatt természetesen megint az AEÁ-t) rájött saját bugyuta betokozottságára, s most önmagát kritizálja, s a világ elott beismeri önfelemészto kertvárosi kapitalizmusát? Vagy nem? És akkor ez csak egy a világ által félreértett rocky horror show, szadista cinikus vígjáték. Ésszeruen gondolkodva, kis kelet-európai logikánkat használva az elso kérdés a költoibb (s igenlo rá a válasz), de nem hinném, hogy mindenki érti ezt a filmet. Éppen ezért annyit utólag hozzáfuznék az egészhez, hogy a teltház csalóka kicsit, csakúgy mint a Fight Club esetében. Most is voltak zavaró elemek a közönség soraiban, akik nem erre számítottak, s a film megtekintése nem várt erofeszítésükbe tellett, ezért az utolsó félórát felszabadító röhögéssel töltötték el. Nem volt kellemes.
(Érted Szól X/10.)

Fight Club/Harcosok klubja

Ez az utóbbi idok legjobb filmje, amit láthattam. A beharangozó reklámja a filmnek nem olyannak mutatja be, mint amilyen az valójában. Sejteni merem, azért, hogy azokat az embereket is vonzza, akik mondjuk Jean-Claude-ot bírja. Hátha lehet muvelni ezt a réteget. Szerintem ez nem jött be nekik. A film végén az egyik tag felállt és leszidta a barátait, hogy ilyen hülyeségre hogy tudták elcsábítani. Én szerény vagyok, és állítom, hogy nagyjából értettem a filmet. Ja! Hogy mégis, aki nem látta volna, annak tudnia kell, a mu egy nagyon jól sikerült Matrix. Nem akarom klónnak nevezni, vagy másolatnak, mert egyszeruen nagyságrendekkel erosebb film annál. Foszerepben a noi szíveket melengeto Brad Pitt és Edward Norton (nem commander). A film kétfajta, meroben eltéro személyiséget mutat be, akik legjobb barátokká válnak. Az egyik a mindennapirodábajárómonotonmuki, aki különbözo nem neki való körökbe kezd járni (például a rákban szenvedok klubjába, meg a TBC-sekébe), ahol megismerkedik egy novel élete elso szerelmével. A másik az anArhIsta, a huszadik századi embertelen értékei helyett, a helyes útra próbálja téríteni az "elveszett bárányokat", meglehetosen szokatlan módszerekkel. Épületeket robbant, emberi leszívott zsiradékból szappant gyárt, és embereket gyujt, akiket egy földalatti helyen képez ki különlegesen. Az underground klub lényege, hogy akik oda járnak egymást verekedésekre hívják ki, aminek nagyon kevés szabálya van. Ez egy jó módszer, az emberi jellem erosítésére, negatív energiák levezetésére, de jó egy elitt anarhista banda képzésére is, akik az egész USA-ban épületeket készülnek a levegobe repíteni. A gépezet elindult, a tervezo elveszti uralmát a gép felett, kiderül hogy a két foszereplo egy és ugyanaz a személy, csak tudathasadásos. Nem olyan bonyolult azért, nézzétek meg.
(Érted Szól X/7.)