Mit
hallok?
Sok zenét hallunk, keveset hallgatunk. Ez a mondat fogott meg a minap: valahol
mindig ott motoszkál ez mindenki fejében, csak kevesen jönnek rá, hogy ezt
ki kéne mondani. Adott egy átlagos diák napja. Reggel, ha felkel, óra kelti,
amit nem szinapszis irritáló csipogásra állít ha olyan, hanem valamelyik
kereskedelmi adó URH sávjára. Itt kezdodik már a média muvelo hatása. Jobb
esetben, ha van valami emberi a lemezlovasokban, a szürke és ködös hétfoi
reggelen egy „English man in New York" refrén vagy egy „Moonlight shadow"
Oldfield dallammal kezdodhet a betevo stressz. De ez ritka eset, és lehet,
hogy egy undergroundnak és hip-hopnak tévesen nevezett tömbházhorda köpi
szemünkbe azt, amit még ok sem hisznek el, hogy átélik. Hazánkban ez a jelenség
a szólásszabadság, a House of Pain CD-k, valamint a stúdiók és kiadók fokozott
elterjedésével kezdodott. Érdekes paradox helyzetnek lehetünk tanúi: az
amúgy kelet-európai betonrengetegek fiataljai, a valóban eroszakos, és a
különbözo faji ellentétek által futött tengeren túli gettók mintájára átszervezodtek,
az amúgyis elterjedt bunözés egyfajta szabadkezet kapott azáltal, hogy a
különbözo hip-hop együttesek a legnagyobb természetességgel emelik értékké
az eroszakot és a talpraesettség félreértelmezett formáit. A dalokban ismétlodo,
a Cypress Hill által tökélyre vitt, hamiskás szinti-motívumok, a száraz-nedves
torkokból átokként feltöro pergo ritmusú szövegek már önmagukban a dinamika
és a mélyhangtartomány jótékony hatásaként megemelik az adrenalin szintet.
A békés utcákon végig vonuló amúgy bárány éltanuló walkman-es arc is baseballütot
érez kezében ütésre készen, megemelkedik önbizalma a következo utáni sarokig,
ahol hárman érzik ugyanazt a furcsa felsobbrendu paranoiát, ellenszenvet,
éppen vele szemben. Csakhogy ezt odaát muvészi szintre vitték, itt pedig
még mindig tömegtermelés folyik, a finomra csiszolt irónikus szövegekkel
babráló bandáknak kevés szerep jut a TV-rádióban, a bulvár népzenével kevert
gettórap meg egyenesen ocsmány, egy román Kusturica filmben lehetne csak
helye... Vannak olyan kivételek, akiket a média is szeret, s talán majd
többen is lesznek. Na de az ido telik. Délben ebédido. Ha nem a kantinban
eszel, hanem összevissza, a komplex dialogsárga lokáljaiból meghallhatod
az úgymond európai meno zenéket. Únos untalan az a másféltucat söpredék,
új, eloregyártott hangszín, billentyu futamok, sekély szövegek, a 80'-as
évek Euro- és Italo Dance dallamai... De ez a leírás is már közhelyszeru...
Talán nézzük meg mi miért van... Egy bármilyen fiú vagy lány group menedzsere
-mivel túlzások nélküli tiszta üzlet ez- felvesz válogatás után néhány testileg
rátermett egyént, minimális zenei érzékkel. Eloszor is egy pszichó-tesztnek
veti alá oket, megelozve az esetleges széthúzó antiszociális elemeket, amik
a nehéz idoszakban konfliktusokhoz, a munkaképesség csökkenéséhez, neadjég!
feloszláshoz vezethetnek, s ha mindez megvan lehet egy kislemezes slágernek
nekifogni. Ja! Tudni kell - s ezt elfelejtettem közölni - minden iróniától
mentesen-, hogy a menedzser legjobb haverjei közé a jó dalíró képességu
studiószakemberek tartoznak, akiket elítélni egyáltalán nem szabad. Nagyrészük
kiváló zenész, s kétnap alatt megírnak szobahomérsékleten és adott technikai
feltételek között egy három hónapig piócaként a slágerlistákra kapaszkodó
slágert. Impresszárió úr dolgoztatja ezek után fiataljainkat, spártai módon
felzaklatja oket a nap bármelyik pillanatában, hogy a témát énekelje fel
xy mégegyszer, mert nem tunik elég szavahihetonek az, hogy „áj missz jú
görl". Nem is kell valljuk meg. Az ilyen dalokban ha valami megfogja manapság
az embert, az a perverz disszonancia vagy a szokatlanul idétlenül effektezett
énekhang, s ez annyira merésznek tunik, hogy be is költözik a fülünkbe.
Lásd Eiffel65. Nem cikizni kell, hanem nem meghallgatni, ha nincs, vagy
nem lesz már rá vevo senki, akkor kénytelenek lesznek mélyebbre vájni a
zenei kompozició tudományában. A kulcsszó tehát az igényesség, amit mindenekelott
magunktól kell elvárnunk, s nem pedig tévesen a pop-szakmától. Az jön majd
magától is. Szerencsére jön az délután s az este, s ha úgy van ideje az
embernek elmehet egy klubba, ahol elfogadható zenék szólnak, s már nemcsak
visszatekintve az elmúlt harminc év termésére, hanem a jelenkor üdvöskéit
is meghallhatja. Egyelore sajnos a zenét hallgató társadalmi réteg jó része
konzervatív, fél a modern, -mondjuk úgy- kortárs hangzástól, vagy elitista
sznobizmusból nem akarja az újat felfedezni. Pedig a digitális hangtechnika
zenei téren való felhasználása korántsem jelenti a muvészet elvetését, ha
mégoly szokatlan is. Hazánkban még el kell teljen néhány év a hallgatóság
nyitottá vállásáig. Addig is hallgathatunk olyan rádióadókat, ahol a Dream
Theater is megfér a Ray Charles-al s nem hívnak Andre-ek novemberben a tengerre,
mert nekünk jó itt is.
Manele
Lehetetlen, milyen elkeseríto méreteket ölt a manele divat. A magunkfajta
elkésett ember, lassúnak tunhet, mert: ez már egy éve tart. A tavalyi
nyár nagy slágerei közé már szép lassan beépültek a román könnyuzene soha
nem látott mélységeit megtestesíto fertelmek. Érdekes, az izlésficam hihetetlen
ragályos, akik nemrég még teljesen idegenkedve hallgatták a curáj zene
elektronikus, újgazdag változatát, -lehet a puszta hecc kedvéért- tömegesen
mentek a sörfesztivál csalogató programjára -a szombatira-. 
Értetlenül figyelve a jelenséget, gyanakodhatunk holmi státusz szimbólum
jelenségre a diákok körében, mint annak idején a mobil-telefonokkal úgy
két éve: ha kell - ha nem csöngettetjük a sörteraszon. Most az illeto
asztalra már nem is igen fontos, hogy kikerüljön a bunkofon, de annál
inkább jó ha a Csodagyerek felvételei szólnak a megénekelt Hobby Music
felvételekrol. A manele bugyrait akaratlanul hallgatva (egy albumot sorban
háromszor, de mit tegyen az ember, ha éjjel stoppol, nem rakattathatja
ki magát), kezdtem párhuzamot vonni Zámbó J. sorsa és társadalmi háttere
között valamint  Adrian Copilu'
Minune között. Elobbi sorsáról olvasva kiderült, hogy a csepeli proli
réteg egyszemélyes dalnok szakszervezete volt, viszont önmaga korlátainak
átléphetetlenségére ébredve, rájött önön szomorú sorsára és minden ízléstelen
viccel ellentétben egyszeruen öngyilkos lett, fobe lotte magát. Román
testvérérol valószínuleg sokmindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy
szívén viselné köré épült társadalmának sorsát, inkább egy szuk kör igazát
bizonygatja, ahogy ez a gettó hip-hop zene fomotívuma is, talán egy olyan
differenciával, hogy ez utóbbinak van valami energiája, s nemcsak olyan
Yamaha balkéz-kiséret programok 35 perces szimpóziuma, és egy éretteb
réteget képvisel (nem beszélve arról, hogy mára a hip-hop már kultura).
Adi, ahogy ez a lakodalmasban már megszokott, köszönti hallgatóságát,
majd megénekelteti magát egy haver torokkal, aki rém barom, s a szöveg
meg abszurd allegória, de a felvétel idejére jótékony hatással van. Volt
egy szám, ahol nem tudtam, hogy ez népi hagyomány, vagy merész kisérlet
a vulgárra. Bárcsak bárgyú lenne a líra, még megbocsátható lenne, mint
a kommersz poptermék néhány díszes hulló csillaga, akik közrejátszottak
a mufaj fejlodéséhez, ezzel ellentétben ebben a közegben sajnos nem áll
zenész gárda a háttérben Liviun kívül aki akkordeonozik keményen, s az
ismert sémákon kívül beviszi is egyéniségét a szólókba, mint Malmsteen
vagy Satriani. Az egész felharmonikus gyujtemény egy frusztrált -parasztosan
szélsojobbos-, ionica újjai alól tor elo, aki egy bizonyos skálán egyebet
nem is ismer, s persze, hogy rá áll a keze. Tudhatnánk már: ez is csak
múló divat, s a lakodalmas diszkósítása vissza fog szorulni egy audiotim
tipusú studió keretei közé. De ne várja senki, hogy következne egy Limp
Bizkit klón vonal, a hazai populáris zene lassan épülhet csak fel egy
ilyen súlyos betegségbol, bármikor visszaesés mutatkozhat, foleg, hogy
a média nagymacherjein múlik a jövo. A legjobb reklám az ellenreklám,
tudjuk, s erre a mondásra ez a történet iskolapélda lehetne. Túlzott jóhiszemuség
lenne elvárni a jövo értelmiségi rétegétol elvárni, hogy balfogását beismerje
és szervezetten fellépjen egy ilyen méretu manipuláció ellen, foleg annak
tudatában, hogy Temesváron évente többezer -tízezer- közgazdász, mérnök,
jogász végez. Kontraszelekció minden szinten, egy fuldokló, az elismeréséért
küzdo társadalomban.
|
