Make your own free website on Tripod.com
Zene - Music


Zeném / My Music


Szerzemenyek / My music
Irasok / Writings
Kedvenc Egyuttesek / My Favourite Bands
New cases [2003]
(Második demó /2nd demo)
cím/tracklist idő/time
neo-gothic  7:51
park 4:06
rhytm'n'ambient 4:04

A demo üres CD és postaköltség ellenében ingyen megrendelhető a következő címről

/

The CD can be ordered [for free, just a blank CD & shipping taxes]  from this address:

RO-1800 Lugoj, str. Traian Grozavescu nr. 4

jutas@tmd.dnttm.ro

DEMO: Unclosed cases [2002]
(Megjelenő első demóm /1st demo)
cím/tracklist idő/time
Pushing Over the Pipes 5:17
Werkstatt 5:23
Terv 2:54
Inside the Hammer 5:28
Key 2 5:21
The Rain 5:39
Kihalt minden [Bonanza remake] 4:09
Frozen Spring 3:57
Dreaming 4/4 5:33

A demo üres CD és postaköltség ellenében ingyen megrendelhető a következő címről

/

The CD can be ordered [for free, just a blank CD & shipping taxes]  from this address:

RO-1800 Lugoj, str. Traian Grozavescu nr. 4

jutas@tmd.dnttm.ro

 

 


Megjelent gondolatok a zenéről


Mit hallok?
Sok zenét hallunk, keveset hallgatunk. Ez a mondat fogott meg a minap: valahol mindig ott motoszkál ez mindenki fejében, csak kevesen jönnek rá, hogy ezt ki kéne mondani. Adott egy átlagos diák napja. Reggel, ha felkel, óra kelti, amit nem szinapszis irritáló csipogásra állít ha olyan, hanem valamelyik kereskedelmi adó URH sávjára. Itt kezdodik már a média muvelo hatása. Jobb esetben, ha van valami emberi a lemezlovasokban, a szürke és ködös hétfoi reggelen egy „English man in New York" refrén vagy egy „Moonlight shadow" Oldfield dallammal kezdodhet a betevo stressz. De ez ritka eset, és lehet, hogy egy undergroundnak és hip-hopnak tévesen nevezett tömbházhorda köpi szemünkbe azt, amit még ok sem hisznek el, hogy átélik. Hazánkban ez a jelenség a szólásszabadság, a House of Pain CD-k, valamint a stúdiók és kiadók fokozott elterjedésével kezdodott. Érdekes paradox helyzetnek lehetünk tanúi: az amúgy kelet-európai betonrengetegek fiataljai, a valóban eroszakos, és a különbözo faji ellentétek által futött tengeren túli gettók mintájára átszervezodtek, az amúgyis elterjedt bunözés egyfajta szabadkezet kapott azáltal, hogy a különbözo hip-hop együttesek a legnagyobb természetességgel emelik értékké az eroszakot és a talpraesettség félreértelmezett formáit. A dalokban ismétlodo, a Cypress Hill által tökélyre vitt, hamiskás szinti-motívumok, a száraz-nedves torkokból átokként feltöro pergo ritmusú szövegek már önmagukban a dinamika és a mélyhangtartomány jótékony hatásaként megemelik az adrenalin szintet. A békés utcákon végig vonuló amúgy bárány éltanuló walkman-es arc is baseballütot érez kezében ütésre készen, megemelkedik önbizalma a következo utáni sarokig, ahol hárman érzik ugyanazt a furcsa felsobbrendu paranoiát, ellenszenvet, éppen vele szemben. Csakhogy ezt odaát muvészi szintre vitték, itt pedig még mindig tömegtermelés folyik, a finomra csiszolt irónikus szövegekkel babráló bandáknak kevés szerep jut a TV-rádióban, a bulvár népzenével kevert gettórap meg egyenesen ocsmány, egy román Kusturica filmben lehetne csak helye... Vannak olyan kivételek, akiket a média is szeret, s talán majd többen is lesznek. Na de az ido telik. Délben ebédido. Ha nem a kantinban eszel, hanem összevissza, a komplex dialogsárga lokáljaiból meghallhatod az úgymond európai meno zenéket. Únos untalan az a másféltucat söpredék, új, eloregyártott hangszín, billentyu futamok, sekély szövegek, a 80'-as évek Euro- és Italo Dance dallamai... De ez a leírás is már közhelyszeru... Talán nézzük meg mi miért van... Egy bármilyen fiú vagy lány group menedzsere -mivel túlzások nélküli tiszta üzlet ez- felvesz válogatás után néhány testileg rátermett egyént, minimális zenei érzékkel. Eloszor is egy pszichó-tesztnek veti alá oket, megelozve az esetleges széthúzó antiszociális elemeket, amik a nehéz idoszakban konfliktusokhoz, a munkaképesség csökkenéséhez, neadjég! feloszláshoz vezethetnek, s ha mindez megvan lehet egy kislemezes slágernek nekifogni. Ja! Tudni kell - s ezt elfelejtettem közölni - minden iróniától mentesen-, hogy a menedzser legjobb haverjei közé a jó dalíró képességu studiószakemberek tartoznak, akiket elítélni egyáltalán nem szabad. Nagyrészük kiváló zenész, s kétnap alatt megírnak szobahomérsékleten és adott technikai feltételek között egy három hónapig piócaként a slágerlistákra kapaszkodó slágert. Impresszárió úr dolgoztatja ezek után fiataljainkat, spártai módon felzaklatja oket a nap bármelyik pillanatában, hogy a témát énekelje fel xy mégegyszer, mert nem tunik elég szavahihetonek az, hogy „áj missz jú görl". Nem is kell valljuk meg. Az ilyen dalokban ha valami megfogja manapság az embert, az a perverz disszonancia vagy a szokatlanul idétlenül effektezett énekhang, s ez annyira merésznek tunik, hogy be is költözik a fülünkbe. Lásd Eiffel65. Nem cikizni kell, hanem nem meghallgatni, ha nincs, vagy nem lesz már rá vevo senki, akkor kénytelenek lesznek mélyebbre vájni a zenei kompozició tudományában. A kulcsszó tehát az igényesség, amit mindenekelott magunktól kell elvárnunk, s nem pedig tévesen a pop-szakmától. Az jön majd magától is. Szerencsére jön az délután s az este, s ha úgy van ideje az embernek elmehet egy klubba, ahol elfogadható zenék szólnak, s már nemcsak visszatekintve az elmúlt harminc év termésére, hanem a jelenkor üdvöskéit is meghallhatja. Egyelore sajnos a zenét hallgató társadalmi réteg jó része konzervatív, fél a modern, -mondjuk úgy- kortárs hangzástól, vagy elitista sznobizmusból nem akarja az újat felfedezni. Pedig a digitális hangtechnika zenei téren való felhasználása korántsem jelenti a muvészet elvetését, ha mégoly szokatlan is. Hazánkban még el kell teljen néhány év a hallgatóság nyitottá vállásáig. Addig is hallgathatunk olyan rádióadókat, ahol a Dream Theater is megfér a Ray Charles-al s nem hívnak Andre-ek novemberben a tengerre, mert nekünk jó itt is.


Manele

Lehetetlen, milyen elkeseríto méreteket ölt a manele divat. A magunkfajta elkésett ember, lassúnak tunhet, mert: ez már egy éve tart. A tavalyi nyár nagy slágerei közé már szép lassan beépültek a román könnyuzene soha nem látott mélységeit megtestesíto fertelmek. Érdekes, az izlésficam hihetetlen ragályos, akik nemrég még teljesen idegenkedve hallgatták a curáj zene elektronikus, újgazdag változatát, -lehet a puszta hecc kedvéért- tömegesen mentek a sörfesztivál csalogató programjára -a szombatira-. Értetlenül figyelve a jelenséget, gyanakodhatunk holmi státusz szimbólum jelenségre a diákok körében, mint annak idején a mobil-telefonokkal úgy két éve: ha kell - ha nem csöngettetjük a sörteraszon. Most az illeto asztalra már nem is igen fontos, hogy kikerüljön a bunkofon, de annál inkább jó ha a Csodagyerek felvételei szólnak a megénekelt Hobby Music felvételekrol. A manele bugyrait akaratlanul hallgatva (egy albumot sorban háromszor, de mit tegyen az ember, ha éjjel stoppol, nem rakattathatja ki magát), kezdtem párhuzamot vonni Zámbó J. sorsa és társadalmi háttere között valamint Adrian Copilu' Minune között. Elobbi sorsáról olvasva kiderült, hogy a csepeli proli réteg egyszemélyes dalnok szakszervezete volt, viszont önmaga korlátainak átléphetetlenségére ébredve, rájött önön szomorú sorsára és minden ízléstelen viccel ellentétben egyszeruen öngyilkos lett, fobe lotte magát. Román testvérérol valószínuleg sokmindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy szívén viselné köré épült társadalmának sorsát, inkább egy szuk kör igazát bizonygatja, ahogy ez a gettó hip-hop zene fomotívuma is, talán egy olyan differenciával, hogy ez utóbbinak van valami energiája, s nemcsak olyan Yamaha balkéz-kiséret programok 35 perces szimpóziuma, és egy éretteb réteget képvisel (nem beszélve arról, hogy mára a hip-hop már kultura). Adi, ahogy ez a lakodalmasban már megszokott, köszönti hallgatóságát, majd megénekelteti magát egy haver torokkal, aki rém barom, s a szöveg meg abszurd allegória, de a felvétel idejére jótékony hatással van. Volt egy szám, ahol nem tudtam, hogy ez népi hagyomány, vagy merész kisérlet a vulgárra. Bárcsak bárgyú lenne a líra, még megbocsátható lenne, mint a kommersz poptermék néhány díszes hulló csillaga, akik közrejátszottak a mufaj fejlodéséhez, ezzel ellentétben ebben a közegben sajnos nem áll zenész gárda a háttérben Liviun kívül aki akkordeonozik keményen, s az ismert sémákon kívül beviszi is egyéniségét a szólókba, mint Malmsteen vagy Satriani. Az egész felharmonikus gyujtemény egy frusztrált -parasztosan szélsojobbos-, ionica újjai alól tor elo, aki egy bizonyos skálán egyebet nem is ismer, s persze, hogy rá áll a keze. Tudhatnánk már: ez is csak múló divat, s a lakodalmas diszkósítása vissza fog szorulni egy audiotim tipusú studió keretei közé. De ne várja senki, hogy következne egy Limp Bizkit klón vonal, a hazai populáris zene lassan épülhet csak fel egy ilyen súlyos betegségbol, bármikor visszaesés mutatkozhat, foleg, hogy a média nagymacherjein múlik a jövo. A legjobb reklám az ellenreklám, tudjuk, s erre a mondásra ez a történet iskolapélda lehetne. Túlzott jóhiszemuség lenne elvárni a jövo értelmiségi rétegétol elvárni, hogy balfogását beismerje és szervezetten fellépjen egy ilyen méretu manipuláció ellen, foleg annak tudatában, hogy Temesváron évente többezer -tízezer- közgazdász, mérnök, jogász végez. Kontraszelekció minden szinten, egy fuldokló, az elismeréséért küzdo társadalomban.